2013. január 31., csütörtök

Minden megújul :-)

Sziasztok! Végre itt vagyok! Véget ért az üzlet felújítása, és újra munkába álltam. Mondhatni.... elképesztően jól sikerült. Volt egy álom és a kivitelezés jobb lett. Oké, nem akarom fényezni apám kreativitását, beszéljenek magukért a képet :-)




Ráadásul a tegnapi napon rám bíztak egy nagyon szép feladatot. Mégpedig, hogy egy professzor asszony hetvenedik születésnapjára állítsak össze valamit. Nos, az eredmény fent látható. A megrendelőnek tetszett, remélem, hogy az ünnepelt tetszését is el fogja nyerni :-)

Az edzésekkel nagyon jól haladok. Bár lehet, hogy a pihenőnapot ma beiktatom, mert meg kellene végre mosni a hajamat, és valahogy mindig úgy végzek a gyakorlatokkal, hogy körülbelül fél kilenc, kilenc órát mutat a rádiós órám digitális kijelzője. Minden esetre eljutottam arra a szintre, hogy hiányzik a mozgás, ha kihagyom. Ez nagyon is jó jel, legalábbis az élettapasztalataim szerint. A vezérhangya beindult a fejemben. A mai gyönyörű, már-már tavaszi hangulatot idéző napsütés felébresztette bennem a vágyat a szabadtéri programok iránt. Már alig várom, hogy elolvadjon a hó és legyen annyira jó az idő, legalább 10 fok, hogy kerékpározhassak. Igen, nagyon is vágyom rá. Sőt, a kirándulásokra, erdőjárásra és hegymászásra is! Májusban irány a Pilis! Igen, újra. Mert ez egy olyan gyönyörűséges és varázslatos hely, ahol mindig van valami amit még nem jártunk be, nem másztunk meg, nem néztük meg, vagy nem ereszkedtünk le a végéig!
 A Prédikálószék a Pilis legmagasabb pontja
 Kilátás a Vadálló kövektől a Pilisre
Az egyik Vadálló kő (Árpád sisakja) 
 A Napba öltözött asszony (Nagyboldogasszony) kápolnája Pilisszántón
 Dunakanyar a Prédikálószékről ráközelítve
 A Holdvilágárok végében található állítólagos "kőbánya", a helyi szájhagyomány szerint Árpád vezér barlang sírja (szögesdróttal körbezárva!!!)

 Igazság szerint sosem voltam tunya gyerek. Valamit mindig mozogtam. Azt hiszem a kamaszkori depresszióm okozta először azt, hogy otthonülővé váltam és felhagytam a mozgással. Először akkor híztam el. Elmondható az életemről, hogy a sportéletem hullámzó. Az sem baj, ha lustálkodom és a gép előtt gubbasztok naphosszat a wellness-fitnesz oldalakat böngészve a neten hátha kedvet kapok végre a váltáshoz, vagy fogom magam és végre nekiállok a mozgásnak. A számítógépet pedig csak arra használom, hogy összeválogassam a megfelelő pörgős zenéket a mediaplayer-ben. Igen, és jelenleg az utóbbit élem. 
 Egyetlen dologra nem tudtam magam sohasem rávenni. Ez pedig a kocogás vagy futás. Azt hiszem unalmasnak tartom. Ráadásul a térdem sem díjazza. :-) Az valahogy más, ha sportcipőt húzok, megfogom a kosárlabdámat és  lemegyek a ház mögé kosárra dobni. Ráadásul idén partnerem is van hozzá. Párom megígérte, hogy csatlakozik. Nem beszélve a kerékpározásról ;-)

Sokkal jobban vagyok mióta mozgok. Zongorázni lehetne a különbséget a decemberi és a mostani közérzetem között! Ráadásul az is tetszik, amit a tükörben látok. 

Attól sem kell félni, hogy a regény rovására megy. Az E-vel való találkozás megmozgatta a fantáziámat, úgyhogy íródik tovább a történet, de csak akkor akarok publikálni, ha van még a tarsolyomban néhány fejezet, hogy addig se maradjatok olvasnivaló nélkül :-)

A munkakeresést nem adtam fel. Több helyen ott van már az önéletrajzom, és van egy hely, amihez nagyobb reményeket fűzök, mint a többihez, de addig is itt dolgozom a virágboltban, mert megbolondulok, ha huzamosabb ideig nem csinálok valami hasznosat. 

Gőzerővel készülök a nyelvvizsgámra. Most Márciusban végre le AKAROM tenni, és kézhez AKAROM kapni a diplomámat. Utána pedig belevetem magam a német tanulásba. 
Tudom, hogy szétszórt vagyok és nagyon sok esetben belekapok dolgokba, csak, hogy tudjam milyen, miről szól, milyen érzés, de vannak olyan dolgok, amikre nagy szükség van, mert arra épül az ember élete, megélhetése és jövője. Azok mellett igenis érdemes kitartani! :-)

Legyen nagyon szép napotok!

Joyo    

2013. január 25., péntek

Változás :-)

Jelentem sokkal jobban érzem magam. Talán a reménytelenséghez az is hozzájárult, hogy beteg voltam. De mára már jobban vagyok. Kicsit feldobott az a gondolat is, hogy ma találkozom E barátnőmmel, beszélgetünk, traccsolunk, olvasunk és talán végre ötletelünk is. Jól fog jönni. Ha beszélgetek E-vel, megindul az inspiráció. Talán tudom végre folytatni a regényt. Talán várjátok már :-)

Amiről még beszélni szerettem volna az az, hogy a három hete követett paleolit diéta és az edzés hozott újabb áldásos eredményt. Felvettem két olyan ruhát, amihez az egy utolsó dolog, ha jó az alakod. Kíváncsi volnék a véleményetekre. 



Egy kis paleolit desszert mézzel és fahéjjal :-)



Majd mesélek mi volt E-vel :-) A gyógyulás másik része, hogy teljesen beindult a hormonháztartásom. Szexinek érzem magam, de a fárasztó munka miatt nem úgy kapok rá visszaigazolást, ahogy jólesne. Megbolondultam az utóbbi két hétbe. Folyamatosan szexelni akarok. De csak hétvégenként van rá partnerem. Jelzem felé ezerféle módon. Öltözködéssel, pillantásokkal, érintésekkel, zenével, kétértelmű megjegyzésekkel és persze elég egyértelmű mondatokkal. Aztán persze elszégyenlem magam, hogy éppen, hogy bemászik az ágyba résnyire nyitott szemekkel és én még azt akarom, hogy teljesítsen... Furcsa ez a dolog. Amíg össze-vissza ettem mindent és beteg voltam, inkább kerültem az együttléteket, mert fájt és csúnya, de örültem, hogy ennyi. Persze bántott a dolog, hogy nem tudom megadni neki, amire vágyik. Azt hiszem most fordult a kocka. Most nem fáj, akarom, teljesen be vagyok pörögve, olyan vagyok, amilyen régen voltam, aminek örül. Ezt már mondta is. Csak éppen most ő fárad. Ki mondta, hogy nincs karma, vagy egyensúly az élet minden területén? 
 Azt hiszem az a legokosabb, ha türelmesen kivárom a Péntektől-Vasárnap estig tartó időszakot, amikor nem kell korán kelnie és pihentebb. Végül is... múlt hétvégén is megérte várni.
 És nem azon pörög az agyam, hogy miként oltsam ki pillanatnyilag a tüzet. Viszont... némi magabiztosságot ad, ha a szenvedély újra normálisan lobog az ember lányában. :-) Lehet, hogy ezt szoktam látni és (kicsit irigyelni) azokon a lányokon, akik miatt néha írok? Lehet :-D De most becsatlakoztam ebbe a táborba. Újra egészségesnek érzem magam és jól működöm. Mások szemében ez egy kicsit túlfűtött dolog... de a családi vérvonalból kiindulva... nálam ez a normális szint....

És most azt hiszem kiadtam magam egy kicsit... újra ^^

2013. január 22., kedd

Némi kétségbeesés....

Három hete folytatom ezt az újfajta étrendet. Eddig nagyon is tetszik. Igaz vannak érdekes részek, mikor nem mindig tudom, hogy mit ehetek meg büntetlenül, de bizony-bizony megvan az eredménye is az önmérsékletnek. A gyulladás enyhült a szervezetemben, már nem viszket a bőröm olyan hihetetlen módon, nem hólyagosodik fel és pirosodik be. Sőt, tovább megyek, egyéb területeken is mérséklődött bennem az égető, csípő érzés, ami külön örömmel önt el.

A tegnapi napon felszereltük a bokszzsákot a szobámban. Karácsony után a hónappal valószínűleg már ideje volt :-) Este neki is láttam az edzésnek. Nem csak ütöttem a zsákot, de végeztem guggolást, kitöréseket, hasprést, előtte feltekertem a két kezembe a bandázst ahogy tanultam és bemelegítettem. Jó volt. Teljesen felpörögtem tőle. Kiadtam a dühömet és úgy éreztem, hogy még az alakom formálásáért is tettem.

Ez mind szép és jónak hangzik, és kicsit szokványosnak. Mégis van néhány dolog, ami nem hagy nyugodni. Az egyik, hogy mégis hogy a fenébe van az, hogy tegnap még kutya bajom sem volt, sőt, szinte ezer fokon égtem, buzgott bennem a tettvágy és a teremtési vágy, s mire felébredek, olyan szintű fájdalom uralkodik a torkomban és a nyelőcsövemben, mintha lecsúszott volna egy borotvapenge? Ráadásul már-már azt hiszem, hogy semmire sem vagyok jó és tehetetlen vagyok, mert mióta ráfeküdtem a munkakeresésre, mindig pofára esek. Mindig úgy indul, hogy igen, gyere, próbáld meg, másnap, vagy néhány nap elteltével pedig már azt hallom, hogy bocsi, de elegen vagyunk, most nincs felvétel, nincs üresedés... akkor jogos a kérdés, hogy miért kell jópofizni? Miért bátorítanak, hogy igen, persze Joyonak száz százalék, hogy lesz munkahelye nálunk, szólok az érdekedben, igen, add csak be a jelentkezésed...

Köszi. Próbálkozom minden kapcsolatomon keresztül. Mert a fene sem tudja, hogy Áprilistól összejön-e az a bizonyos osztrák munka. Semmi sem biztosíték. Én viszont dolgozni AKAROK, mert végre valahára egy eredményes, sikeres embernek szeretném érezni magam, akinek önálló keresete van és képes megállni a saját lábán. Párom már egy jó ideje kint dolgozik. De azt nem várható el, hogy úgy költözzünk össze, hogy csak Ő hozza haza a pénzt. Én is dolgozni AKAROK. Ezt nem bírom elégszer hangsúlyozni. Már a családom is rá van állítva a dologra. Nem azt kérem, hogy ők tisztázzák le az utat én pedig majd beülök dolgozni. Csak a kapcsolataik révén tudja az adott munkaadó, hogy ki vagyok, s, hogy adhat nyugodtan egy esélyt, hogy meggyőzzem, pótolhatatlan munkaerő vagyok. Csak egy kis ajánlás kell. Semmi több. Az eddigi munkahelyeimen is eljutottam a meghallgatásra és onnantól magamra maradtam. De mindig eladtam magam. Meggyőztem őket, hogy érdemes alkalmazni. 

Persze, tanulom a németet, készülök az angol nyelvvizsgára. Egyszerűen akarom az érzést, hogy tevékeny vagyok, hogy utána a kezemben, vagy a bankszámlámon látom az eredményén a munkámnak, hogy nyugodtan hozzányúlhatok. Remélem értitek. Le akarom győzni a kisebbségi komplexusaimat más nőkkel szemben. És azt az érzést, hogy egy utolsó kis szar vagyok másokhoz képest. Egyszerűen gyűlölöm ezt az érzést. Szabadulni akarok belőle! MOST! DOLGOZNI AKAROK! FIZETÉST AKAROK KAPNI! FÉLRE AKAROK TENNI BELŐLE? HOGY NYARALNI MENJÜNK! Miért olyan rohadt nagy kérés mindez?      

Nincs ember aki mindezt normálisan megtudná magyarázni. Annak is örülnék, ha annyira fel tudnánk pörgetni a virágboltot, hogy apám valamennyi fizetést tudjon adni. Legalább amíg találok magamnak normális munkát. Nem tudom. Annyira örülnék, ha segítenének a fentiek...

És elnézést kérek tőletek a kirohanás miatt. De nagyon kikívánkozott...

2013. január 6., vasárnap

Újabb kreálmányok és ruhapróba...

Sziasztok!

Újabb érdekes, de finom dolgok szabadultak ki a konyhából amiket édesanyámmal a Paleolit életmód égisze alatt kreáltunk.  Íme képeken...


Még a rántott húsról sem kell lemondani, csupán arra kell figyelni, hogy a finomított fehér liszt és a zsemlemorzsa helyett más egyéb alternatívát használjunk. Nálunk balról-jobbra a következő lisztek kerültek használatba: -mandulaliszt, zabpehely, szezámmag liszt. 
 A mechanizmus ugyan olyan, mint a megszokott bundázáskor. Liszt-tojás-liszt... aztán el lehet dönteni, hogy állati zsiradékban vagy pedig kókuszzsírban sütjük ki. Nálunk az utóbbi került a serpenyőbe. Pároltunk mellé zöldségeket is, brokkolit, karfiolt és répát. Előtte pedig készítettem hozzá egy salátát reszelt céklából és sárgarépából, kockáztam mellé lila hagymát, almát és lila hagymát, majd meglocsoltam egy kis olíva olajjal és narancslével :-) Nagyon, de nagyon finom lett.... és még csak el sem nehezültem tőle. Pörög bennem az energia... még mindig.

Egyetlen egy bajom van... az, hogy négy napja nem ettem semmiféle édességet, s mint masszív csokoholistának, már kezdenek mutatkozni az elvonási tünetek. Kicsit agresszív vagyok, remegek, s vasakarat szükségeltetik, hogy ne bontsak meg egy hátramaradt csokimikulást! Tudom, hogy körülbelül még egy hét és nem fogom ilyen mértékben kívánni.
  De hála az égnek találtunk rá alternatív megoldást. Léteznek paleolit édességek. A mai napon mák-muffint sütöttem kókusz reszelékkel, felkockázott almával-banánnal és nyírfacukorral. Tömény, laktató és állítólag nagyon jó az emésztésnek. Ez utóbbi rám is férne. És ami még fontos... segít az átlendülésen. 

Ráadásul a tegnapi napon kicsit kutakodtam a ruhásszekrényemben. Emlékeztek, tegnap írtam, hogy van egy szép, kék színű, a-szimmetrikus csipkebetétes ruhám. Belebújtam. Igen... sokkal jobban tetszett magamon, mint amikor megvettem. Hozzáteszem, úgy néz ki, hogy az elmúlt négy nap alatt az új étrendtől beállt a versenysúlyom. Lesiklott rólam 60 deka ... nem sok, de nem is akarok fogyókúrázni. A lényeg, hogy meggyógyuljak, a másik, hogy májusra a mozgással és az új étrenddel eltüntessem a narancsbőrt a fenekemről és a combjaimról. Mert sajnos, mint a nők 80%-nak, nekem is van. Talán az is sokat segít, hogy hátat fordítottam az édességeknek. Szeretnék bátran strandra menni és forrónadrágokat, meg miniszoknyákat felvenni a jó idő eljöttével. Tudom, hogy hiú, hülye picsás gondolat, de a nők többsége valahol mégiscsak erre vágyik...


  Ráadásul jó hír az olvasóknak... Sophie-nak és Silver Moon-nak ^^, hogy folytattam a regényt. Hamarosan közzé is teszem. Remélem tetszeni fog ^^

Ma Vízkereszt napja van. Olvastam egy az erre a napra vonatkozó "mágikus" jó tanácsot. Mivel ma van a karácsonyfa leszedésének hivatalos határideje, amikor a gömbdíszeket elcsomagolod, minden egyes darabbal csomagolj el egy régi rossz tulajdonságot vagy szokást, félelmet... bármit. Pl: "Elrakom a régi rossz kedvemet!" vagy "Ezzel a gömbbel elrakom a régi félelmeimet az anyagiakkal kapcsolatban!".  Azt írták... hihetetlen erőket lehet vele mozgósítani. Én megcsinálom. Sosem lehet tudni ;-) 

További nagyon szép hétvégét kívánok!

Joyo     

2013. január 5., szombat

A váltás folytatódik...

Új nap, új lépések a gyógyulás felé. Hála az égnek családom éppen elég megfelelő eszközzel, vagy éppenséggel robotgéppel látott el hozzá. Ilyen az a gyümölcscentrifuga is, amit ma reggel üzembe helyeztem, s leküldtem rajta két nagy répát, egy kisebb narancsot és három kis Idared almát :-) 

 Az eredmény: 3 dl tömény gyümölcs-zöldséglé... felöntve 2 dl vízzel...

A hátramaradt gyümölcs-zöldség darát/pépet pedig egy kis citromlével meglocsolva és elkeverve ki lehet kanalazni egy tálból. Jó édesség pótlék ... legalábbis a számomra :-)


Hozzáteszem... az ember elsőként ne arra az ízre számítson, amit egy dobozos rostos lénél megszokott. Ebben semmiféle emulgálószer, savanyúságot szabályzó citromsav vagy egyéb más E-betűk nincsenek :-) Persze éppen ezért romlandó, s egy napnál tovább ritkán lehet tárolni, ez külön fel is van tüntetve a szerkezet leírásában. Azért még kísérletezem :-) Minden esetre így lehet igazán élvezi a gyümölcs és zöldséglevek valódi ízét. Előbb-utóbb az ember ízlelőbimbói "felébrednek" és elkezdjük élvezni az ételek valódi ízét. 
 Erre már kaptam példát tegnap este. Édesapám kuktát kapott karácsonyra mamáméktól. Harmadik használatnál, s a paleolit étkezésünk negyedik napján olyan csirkehúslevest készített, amibe ízesítésként csupán erős paprikát és sót tett. Semmiféle kocka vagy étel ízesítőszer. 50 perc alatt megfőtt a kuktában, s ha hiszitek, ha nem, de ugyan olyan finom volt. 
Nem akarok megreformálni senkit. Mivel még nem tudok konkrét eredményeket felmutatni, esetleg annyit, hogy négy nap alatt sokkal energikusabb és vidámabb lettem, mert értékes energiák nem mennek veszendőbe ballasztanyagok lehetetlen megemésztésével. :-) Gyorsabban elmúlt a betegségem, mára már jól vagyok. Egyenlőre a Páromat kell meggyőznöm, hogy nincs szükségem szénhidrátra és édességre, ne is próbálkozzon :-)   Kíváncsi vagyok milyen eredményeket érek el az első hónap után :-) Egyenlőre annyi kellemes "mellékhatása" volt a dolognak, hogy az elmúlt három napban 30 deka lecsúszott. Napi szinte 10 deka. Amint elkezdem mellé a mozgást is... az izmok miatt kicsit nehezebb leszek, de célom a gyógyulás, az egészség és a fitt alak. :-)

Ma is főzünk anyuval. Bundás csirkét, vagy tarját. Kiderül mi lesz a húspultban. Annyi különbséggel panírozunk, hogy a húsokat szezám lisztbe forgatjuk kétszer, a kettő között pedig tojásba. A zsemlemorzsa ezentúl kimarad :-) A húsokat pedig kókuszzsírban sütjük ki :-) Kíváncsi leszek. A publikálás után nekilátok salátát készíteni... huh :-)

Van még egy dolog, amit le szeretem volna írni. Azért is tudom, hogy hamarosan folytatni tudom a regényt, mert Izabella ismét alkotott és ezzel megihletett. Van egy olyan dolog minden nő életében, amit vagy felvállal, vagy sem. Én felvállalom, pedig hülye picsásnak tűnik a reakció. Nincs meg bennetek az az aprócska félelem, hogy ha megjelentek valahol, ahol ki kell öltözni, a számotokra nem a barátságot eszetekbe juttató nőn ugyan az a ruha van, ami rajtatok is? Azért... szerintem ez mindenkiben ott van. :-)
  Oké, konkrétan nem történt meg velem az eset, de ennek kapcsán újabb bizonyítékom van arra, hogy miért hallgassunk a megérzéseinkre, és miért nincsenek véletlenek. Múlt Vasárnap vásárló körúton voltunk Párommal. Fel szerettem volna használni azt a pénzösszeget, amit anyósjelöltemtől kaptam Karácsonyra. Mire, ha nem ruhára? ;-) Mostanában több kedvem van vásárolni... néhány éve, mintha a hátamat ütötték volna. (Tudjátok, az ez sem jó, az is szorít, itt előnytelent ott előnytelen...) De most jó. Találtam néhány dögös ruhát. Volt egy, ami elől combközépig ért, hátul vádliig. Középen egy aranylánc helyettesítette az övet. Pánt nélküli, mellbetétes, nagyon-nagyon szexi szabású. Felpróbáltam belőle egy bordót és egy feketét. Nagyon jól éreztem magam benne. De valahogy mégis lebeszéltem magam róluk. Nem tudom miért. Van egy hasonlóm kékben, csipkebetéttel. Talán ezért. A kék sokkal dögösebb ;-) Helyettük vettem egy fekete csipke ruhát, és egy húzott anyagú, szintén fekete, középen cipzáras miniruhát. Napokkal később érkezett csupán meg a válasz, hogy miért mondtam le azokról a ruhákról. Zizunak van egy! Ennyi.  
  Kíváncsi leszek, hogy nyáron mennyire lesz bátorságom hordani az "anyósomtól kapott" ruhákat. Azt hiszem az edzéseken is múlik :-)

Legyen nagyon szép napotok és hétvégétek :-)  

Megyek salátát készíteni... ;-)

Joyo    


2013. január 4., péntek

Új étrendbe fogtam. IGEN meggyógyulok!!!!

Kedves Barátaim!

Végre itt vagyok. Remélem tetszett az újabb fejezet, talán hamarosan a folytatást is publikálhatom :-)

  Egyenlőre más miatt ragadtam klaviatúrát. Mégpedig a változások miatt. Tudom, hogy mióta a Bloggeren írok, sőt, akik követtek a café.blogon, még ők is tudhatják, hogy két kezem nem elég ahhoz, hogy megszámláljuk mennyiszer ígértem már meg magamnak, hogy életmódot váltok. Nos... mindez hellyel-közzel még sikerült is, hiszen az elmúlt másfél évben a súlyom egyszer sem kúszott 70 kg fölé, és mindehhez nem koplalás segített. Csak odafigyeltem, hogy ne ragadtassam el magam, és nem ettem úgy a tábla tejcsokoládékat akár a kenyeret. Sokat túráztunk, kerékpároztunk és sétáltam. 
  De ennél komolyabb változtatásokra van szükségem. És ezt nem is a háziorvosom javallatára, hanem egy nőgyógyászati szűrővizsgálat eredménye döntötte el bennem. Endometriózis van a jobb petefészkemen, ami nagyon erős menstruációs görcsökkel jár, olykor-olykor két ciklus között is medencetáji fájdalmaim vannak. Érzékeny a hüvelyem a gyulladás miatt, ami több dologban is akadályoz. ha valaki nem ismerné ez a dolog amolyan "csoki-ciszta", alvadt vérrel töltődik fel, és nem távozik. Na már most.... el akarom kerülni a műtétet! Senki sem nyúlhat a benső női szerveimhez, mielőtt még valami komolyabb károsodást okoznának. És ha hiszitek, ha nem, igazából lényegtelen kinek milyen negatív véleménye van ezzel kapcsolatba, kipróbálom... :-) Újabb bizonyíték, hogy véletlenek nincsenek. Anyám újabb hóbortja, amit remélem, hogy kitartóan fog végezni, s vele együtt mi is haladunk, mert ő főz... éppen, hogy erre a dologra ad gyógyírt. És persze ezen kívül még nagyon-de nagyon sok mindenre. Ez pedig az orvosok/fogyókúra szakértők/szkeptikusok körében vegyes érzelmeket keltő Paleolit étrend. ITT többet is olvashattok róla egy haza szakértőtől. Mindez abból áll, hogy a szakértő, dr. Szendi Gábor szerint el kell hagynunk a nyugati táplálkozási forma finomított élelmiszereit, s vissza kell térnünk ahhoz az évmilliárdokkal ezelőtti táplálkozásra, mint vadászó-gyűjtögető őseink. Alapkérdés: "Hallottál már túlsúlyos és beteg ősemberről?"
 
Egyenlőre szokásommal ellentétben, nem voltam hajlandó kritikákat olvasni, hallgatni. Kijelentettem, hogy a saját tapasztalataimra fogok hagyatkozni. Míg szüleim elsődleges célja a fogyás, melynek velejárója az egészség, addig az enyém a gyógyulás és az egészségem megőrzése. Három napja követjük az elveket. Elhagytuk a margarinokat, napraforgóolajat, tejet, tejtermékeket, hüvelyeseket, növényi keményítőket mint például a burgonya, kukorica, rizs. Nem eszünk szénhidrátot, gabonát és annak származékait. Tudom, hogy keménynek hangzik, de meglepődnétek, ha tudnátok milyen finom ételeket lehet készíteni a fennmaradó ételekből :-) Szóval három napja nem eszem nehezen emészthető szénhidrátot és már most sokkal több energiám van, mint gondoltam. Igaz, hogy van némi elvonási tünetem, mivel hátat fordítottam az édességnek is. A konkrét, finomított édességeknek. Bon-bonoknak, tejcsokoládénak, süteményeknek... igen-igen, én, aki beismerten csokoholista.  Hmmm... de tudom, hogy minden a fejben dől el. Azt is tudom, hogy lesznek pillanatok, amikor hatalmas kísértés fogok érezni. 
 
  2013 az új élet, új tervek, új munka és új energiák éve lesz számomra. Több tervem is van, amit már feljegyeztem a határidőnaplóm "jegyzeteim" oldalára. Tettem mellé egy-egy kis négyzetet, hogy ha sikerült teljesítenem, vagy már egy ideje rendszeresen végzem, akkor kipipálhassam :-) Ilyen a box és a hastánc is. Jövő héten Pénteken fél hatkor megyek az első hastánc órára. Nagyon kíváncsi vagyok, ugyanis kiskorom óta vonz ez a kultúra, de inkább csak az öltözködés, ékszerek, zene és tánckultúrája. Szerettem és szeretek a mai napig otthon keleti zenére táncolni. Valahogy nőnek és szabadnak, gondtalannak érzem magam tőle. :-) Szerintem ez a mozgásforma is nagyon sokat fog segíteni a gyógyulásomban. Mind lelki, mind fizikai szinten.
  A boxot szerintem már meg sem kell magyaráznom :-) Stresszkezelés. 

Ugyan akkor a terveim között szerepel a visszatérés a Pilisbe, a Rám-szakadék bebarangolása, a Ferenczy szikla ismételt meglátogatása, külföldi nyaralás, hogy Májusra narancsbőr mentes alakom lesz, befejezni a regényt és elküldeni egy kiadónak, végre sikeresen letenni a nyelvvizsgát, megkapni a kemény fedeles diplomámat, nőies egyedi ruhatár, egy normális átmeneti állás itthon, amíg elkezdődik a kinti praktizálás Bécsben. Csak, hogy anyagilag függetlenedjek. Muszáj. 
 Apám nyitotta fel a szememet, hogy közel másfél évig "aludtam". Régen sokkal energikusabb, ambiciózusabb voltam és mindent elértem, amit kitűztem magam elé. "Hol van az a lány?" - szól a kérdés, és jogosan. Jelentem! Januárral felébredt! És tettre kész! 

Azért a biztonság kedvéére szorítsatok :-)        

Majd jelentkezem...

Joyo        

2013. január 3., csütörtök

Következő fejezet....remélem tetszeni fog :-)



Hamumagdolna és a Szőke Herceg esete!
  Ahogy közeledtem a Tűztorony frissen felújított boltíves kapujához, a szívem egyre vadabb ritmust kezdett kalapálni. Megálltam az átjáró előtt mely felett egy gyönyörű dombormű és cirádás vésett betűk állítottak emléket az 1921-es soproni népszavazásnak, melynek tétje az volt, hogy Ausztriához, avagy Magyarországhoz kívánunk tartozni. Ott állt a latin szöveg : „Civitas fidelissima”, avagy a hűség városa. Néhány pillanatig bámultam a faragványt, míg kicsit összeszedtem magam. Csak az emlékeimre hagyatkozhattam, mert Szeptemberre való tekintettel a nap már régen lenyugvó félben volt, az átjárót pedig csak gyéren világították meg.
  -Na jó. Dédapáink egy fontos kérdésben voksoltak, mely kihatott az egész életükre. De foggal-körömmel küzdöttek azért, amit jónak láttak. Nekem sem szabad visszariadnom – újabb mély sóhajtás. – Miért félek az elköteleződéstől?
Kerestem-kutattam a választ, de nem találtam, vagy nem is akartam megtalálni. Konokul vak maradtam. Pedig lehet, hogy sokkal egyszerűbb lett volna szembenéznem a saját félelmeimmel, mint folyamatosan rágódnom valamin. Ijedtemben összerándultam, mikor a toronyóra mély, lélekdöngető hangján elütötte az este hét órát, s mint egy varázsütésre, a kapu túloldalán megjelent egy magas, nyurga alak. A vásár fényei hátulról világították meg. S, ha nem lett volna már így is mesebeli az egész helyzet, amint elindultam felé, s arca lassan kirajzolódott előttem a homályból, a mosolyától minden addig bennem pulzáló feszültség elillant. Mintegy varázsütésre! Homok szőke haja lazán hátrafésülve, arca frissen borotválva, körszakálla ennek megfelelően rövidebbre vágva, a sárgás fényekben úgy tűnt, mintha nem is volna. Sötétzöld bordás anyagú garbót viselt, mely kiemelte karcsú alakját. A nyakában ezüstlánc függött, amit eddig még sosem láttam. A garbóhoz drapp színű laza, több zsebes vászonnadrágot húzott, alulra pedig világos sportcipőt. Két kezét a háta mögött összefonva várt rám enyhe terpeszállásban. Ahogy közeledtem hozzá a mosoly fokozatosan eltűnt az arcáról.
A gyomrom egy pillanatra összeugrott.
  -Valami baj van? - kérdeztem.
  -Nem. Nincsen semmi baj. Csak… így még sosem láttalak.
  -Nem tetszik? – ostoba kérdés volt. Lányok! Ezt sose kérdezzétek meg az első randin!
  -De, nagyon is. Nagyon szép vagy. Csak meglepődtem. Szóval – megköszörülte a torkát. – Ilyen vagy, ha komolyan veszel egy randevút – nem kérés volt, hanem megállapítás.
  -Igen – végre újra tudtam mosolyogni. Azt hiszem főleg az csalta újra a számra a jó hangulatot, mivel láttam, hogy Krisztián zavarba jött. Patríciának igaza volt. Drámai volt az első benyomás.
Bár kellett egy kis idő, mire Krisztián képes volt újra bármilyen felnőtt férfihoz méltó tettet vagy mondatot kicsikarni magából, már ő is mosolygott.
  -Körbenézünk? – kérdeztem végül.
  -Előbb ezt még szeretném oda adni – nagyon esetlennek tűnt. Ez volt az első eset, hogy kettőnk közül magamat éreztem a magabiztosabbnak. És ezen az ő zavara is nagyon sokat dobott. Krisztián előhúzott a háta mögül két darab két decis borospoharat, melyeket a száruknál fogott össze. – Válassz.
  -Köszönöm. Látom már felkészültél – villantottam meg felé a mosolyomat.
  -El kellett foglalnom magam, kicsit korábban érkeztem a kelleténél.
  -Mégis mennyivel?
  -Fél órával – mondta kisfiús mosollyal. Kezdte visszanyerni a magabiztosságát. – Illetve még ezt is neked hoztam.
Gyönyörű piros tearózsa hevert a tenyerén. Az utolsók közötti, akiknek még volt bátorságuk szirmot bontani a hideg éjszakák beállta előtt. Az illata bódító volt. Biztosan nem virágboltból származott, ahhoz túlzottan is illatos és szabálytalan volt.
  -Megengeded? – kérdezte, s már nyúlt a fonatom felé. Csak bólinottam. Ő pedig miután saját poharát egyik oldalzsebébe süllyesztette, varkocsom aljába tűzte a kis félig nyílott rózsafejet. – Illik hozzád.
 Na, tessék! Megint zavarba jöttem. Ismét ő volt előnyben!
  -Honnan van?
  -A Széchenyi-térről. Megkockáztattam, bár két idős néni elég fenyegetően pislogott rám a padról. De amint mondtam nekik, hogy egy csodaszép leányzónak lesz, már mosolyogtak.
Elég közel volt hozzám, hogy érezzem a testéből áradó meleget. A pulzusom meglódult! Nemes Krisztián udvarolt nekem. Igyekeztem könnyedén belesiklani a helyzetbe, de mint mindig, most is szokatlan volt. Sosem kaptam igazán sok bókot. De úgy gyanítottam, hogy aznap este nem ez volt az utolsó.
Krisztián megfogta a kezem. Először csak finoman, ahogy elindultunk a Főtéren felállított boros bódék között, s lassan belevesztünk a hömpölygő tömegbe. Amikor érezte, hogy számomra sem kényelmetlen a helyzet, ujjainkat összefűzte, s el sem engedett bármerre is mentünk.      
A teret betöltötte a zsivaj és a Városháza előtt felállított színpadon fellépő népdalosok éneke. Emberek jöttek-mentek, volt, aki kutyával volt, más babakocsit igyekezett keresztül manőverezni a tömegen. Láttam néhány ismerős arcot, de fejbiccentésen kívül többre nem futotta a távolság és a zaj miatt. Éhes gyomromat a sütödéből arra szálló frissel sült kolbászok illata kordította meg, de olyan hangosan, hogy még Krisztián is meghallotta, mert mosolyogva felém fordult.
  -Csak nem éhes vagy?
  -De. Semmit sem ettem mielőtt ide jöttem.
  -Miért?
Picit hezitáltam, hogy mennyire lehetek őszinte, de úgy döntöttem, hogy ő az a fajta, aki nem fog bolondnak nézni a következő mondat miatt. – Tartottam attól, hogy ha eszem, a ruha már nem lesz előnyös rajtam.
Ő csak kinevetett, én pedig belepirultam.
  -Higgyél nekem Magda, ha megeszel egy sült kolbászt, az még nem árt. Gyere, meghívlak rá.
A következő tíz percben a sütöde melletti egyik fahordónál álltunk, és éppen mustárba mártogatott falatokat ettem jóízűen, amikor újabb ismerősök tűntek fel nem is olyan messze tőlünk. Először csak Ellát vettem észre, testmagasságával kitűnt a tömegből. Utána Barbi mosolygó arcát, amint éppen önfeledten beszélgetett egy másik nővel, aki nekem háttal állt. Igyekeztem tudomást sem venni arról, hogy alig három-négy méter van közöttünk. Egy darabig biztosan tartott a bástyafalam, amit éppen ezek miatt az esetek miatt emeltem magam köré. Mély sóhaj… Oké, ők csak Balázs unokatestvérei. Semmit sem árthatnak neked. Nem is vagy egyedül. Nem vagy védtelen. Egy szívdöglesztően jóképű férfival van randevúd. Ők pedig kísérő nélkül vannak, mint mindig. Ennyit erről!  Szólt Józan Ész valahonnét a háttérből. Igyekeztem hallgatni rá, de még így is, hogy Krisztiánt figyeltem és megmosolyogtatott, hogy a mustárt véletlenül elkente a bal szájzugában, még így is valami kellemetlen bizsergést éreztem a testemben. Hideg volt és kellemetlen. Olyan volt, mintha párás pókhálóba akadtam volna. Legszívesebben megdörzsöltem volna a testem némely pontját, hogy megszabaduljak attól az érzéstől. Attól a fajtától, amit csak egyetlen élethelyzetben szoktam tapasztalni. A lelkem már előre jelzett. Lassan lenyeltem a falatott. Erőltetnem kellett, mert az adrenalin összeszorította a torkomat, s fémes ízt hagyott a nyelvemen. Utáltam ezt az érzést! Óvatosan ismét oldalra pillantottam. Nem csalódtam a megérzésemben. Annak az enyhén göndör, barna hajú nőnek a derekát Balázs ölelte át, szabad kezében pedig egy félig vörösborral teli poharat fogott, s mosolyogva kapcsolódott be a beszélgetésbe.
  -Jól laktál? – érdeklődött egy újabb falatot a szája elé emelve Krisztián.
  -Mi? – kaptam fel a fejemet, mint aki transzból ébredt.
  -Csak… már egy ideje egy falatot sem ettél. Gondoltam jól laktál.
  -I… igen, köszönöm. Nagyon finom volt.
  -Nagyobb volt a szemed, mint a szád – állapította meg mosolyogva a szőke férfi. – Ha nem kell, én szívesen befejezem – mondta és már nyúlt a papírtálcámért.
  -Csak nyugodtan.
Krisztián enyhén oldalra billentette a fejét, úgy vizsgálgatott.
  -Nem, nem…
  -Mi „nem-nem”?
  -Nem mélázunk. Látom, hogy valami történt veled. Eddig olyan örömmel etted azt a sült kolbászt, mint aki már vagy egy napja nem is evett semmit. Vidám voltál, csacsogtál… most pedig… mélabú. Tudni szeretném mi okozta. Én vagyok a randipartnered.
  -Ha olyan nagyon kíváncsi vagy, fordulj kicsit jobbra – mondtam szalvétával tisztogatva az ujjaimat, csak, hogy lefoglaljam magam valamivel.
  -Aham – hallottam végül Krisztián hangját. – Tovább sétáljunk?
  -Előbb fejezd be a kolbászt. Kibírom.
  -Én megértem, hogy felzaklat. De nem futhatsz előle örökké. Sopron kisváros. Bármikor összefuthatsz vele, bárhol.
  -Tudom! – ez kicsit erősebbre sikeredett, mint szerettem volna. Azt hiszem bepánikoltam a helyzettől. Igyekeztem lecsillapodni. – Ne haragudj Krisztián. Tudom, hogy veled randizom. Kérlek, ne értsd félre ezt a helyzetet. Nem akarok tőle semmit. Csak a gerinctelensége van rám ilyen hatással, semmi más.
  -Magda. Nekem igen egyszerű az életfilozófiám; „Ami volt, elmúlt. Csak a most az érdekes.” És ez bizony elég sok mindenen keresztülsegített az életem folyamán. Nem fogom azt gondolni, hogy még szereted. Tudom, hogy nehéz időszakon vagy túl, emlékezz, találkoztunk néhányszor. Szeretnék segíteni, hogy jobban érezd magad. Már nem vagyok éhes. Távolabb mehetünk tőlük. De ne bújj el, ha mégis arra kerül a sor, hogy összetalálkozol vele.
  -Rendben – mosolyogtam Krisztiánra. Azt az érzést keltette bennem, hogy ő az én páncélos lovagom, aki éppen szabadnapját tölti, mert csupán csak a szériatartozékok hiányoztak róla. Odaléptem hozzá és szalvétával letöröltem a mustárt a szájáról. Kezem még mindig remegett. Ő azonban megfogta, s puha, finom csókot lehelt az ujjaimra. Oda, ahol érzékeny volt a bőr, s amire csak én is azóta jöttem rá, hogy először tisztelt meg ilyen finom testi bókkal. S mindeközben olyan áthatóan nézett hihetetlenül világoszöld szemeivel, hogy a pulzusszámom azonnal megugrott, az alhasam pedig megremegett tőle.
  -Gyere, iszunk valami szíverősítőt a nagy riadalomra. 
Én csak bólintottam, s hagyva, hogy átkaroljon, mintegy védőbástyát alkotva, elindultunk a tömegben a pálinkaház irányába. Én is átöleltem a férfi karcsú derekát, ujjaimat a csípőjén pihentetve. De képtelen voltam ellenállni annak, hogy Balázsék felé ne forduljak. Hajtott a kíváncsiság. Látni akartam Veronikát. Tudni akartam, hogy milyen. Sokszor nem láttam azt a nőt, aki kitúrt a helyemről. Kár volt erőlködnöm, ugyanis akkor sem láthattam. Ismét háttal volt. De Balázs tekintetét elkaptam. Szinte automatikusan feléje biccentettem mintegy köszönés képpen, ő pedig viszonozta. A tekintete különös volt. Csak néhány pillanatig néztünk egymás szemeibe, de mintha egy örökkévalóság lett volna. Végül elfordultam, fejem Krisztián vállára hajtottam, s mély sóhajtással vettem tudomásul, hogy még mindig érzem vizslató tekintetét a hátamon. Újabb bizsergő érzés, amitől szerettem volna megszabadulni. Krisztián nyomott egy csókot a fejem búbjára, majd elengedett, mikor odaértünk a pálinkaházhoz.
  -Ugye, hogy nem volt olyan szörnyű?
  -Nem – füllentettem.
  -Nem volt túl meggyőző. Pedig ez egy kiváló alkalom arra, hogy magabiztosnak érezd magad.
  -Valóban? – kérdeztem egyik szemöldököm felhúzva. – Nyilván, azért mert egy igencsak vonzó férfi van az oldalamon.
  -Igen, azért is – bólintott, miközben a kezembe adott egy kis adag ágyas meggypálinkát. – Egészségedre – koccintotta saját műanyag poharát az enyémhez, miközben zöld szemei derűsen csillogtak. Nyilván ő is örült a bóknak. – De én inkább arra gondoltam, hogy nagyon dögös vagy. És abból kiindulva, amit egyszer meséltél, most lássa csak, hogy tudsz te nőiesen, sőt szexin felöltözni. És, ami nagyon fontos, hogy nem áll meg azért az életed, mert ő elhagyott téged. Te most éppen randizol.
  -Szóval dögös vagyok? – kérdeztem vissza, enyhén kihívó mosollyal.
  -Igen – jött az egyszerű, de őszinte válasz. – Tudod te – szégyenlős mosolyom láttán még jobban elvigyorintotta magát. – Hát persze, hogy tudod.
  -Jólesnek a bókjaid – mondtam őszintén, majd lehajtottam a pálinkát. Az alkoholfoka miatt éreztem, ahogy végig égeti a nyelőcsövem. Pontosan meg tudtam volna mondani, hogy éppen hol jár. – Áhhh – kaptam levegő után.
  -Na. Ugye, hogy finom – nevetett ki Krisztián.
  -Isteni – lihegtem, hogy lehűtsem a nyelvem.
  -Remek. Akkor hozhatom a következő kört?
  -Te le szeretnél engem itatni? – kérdeztem kacér mosollyal.
  -Amint az lesz a szándékom, tudni fogsz róla – kacsintott a szőke langaléta, majd eltűnt a sorban.
Én ott maradtam a pálinkaház sarkánál, s mosolyogva néztem kísérőm után, amint éppen beáll a sorba s üdvözli két szintén ott várakozó ismerősét.
  -Szia Hollósi.
A váratlan hangtól kicsit megugrottam, de igyekeztem összeszedni magam. Balázs állt mellettem, félig a ház vetette árnyékban, fél vállát annak falának vetve, kezében borospohárral. Szemüveget kivételesen nem viselt. Furcsa, kétértelmű mosolyát viszont igen.
  -Szia, Balázs. Mi szél hozott erre?
  -Gondoltam jó ismerős módjára idejövök köszönni, ha te már csak úgy odabiccentettél.
  -Gondoltam nem zavarok bele egy baráti csevegésbe – védtem magam a szurkálódástól.
  -Dögös vagy. Még egy olyan arcod, amit még nem láttam azelőtt.
  -Mostanában kedvet kaptam hozzá…
  -Mihez? Hogy úgy nézzél ki, mint egy nő? Mindegy is. Ki a szőke langaléta?
  -Miért érdekel? – igyekeztem nem felvenni a sértést.
  -Ugyan már Magda. Miért vagy ilyen ellenséges? Csak kedvesen megkérdeztem – mosolygott Balázs. – Csak nem randid van?
  -Ha tudni akarod, de igen, randin vagyok.
Felvonta egyik szép ívű szemöldökét. – Nahát. Még ilyet – mosolygott. – Tartsak neki tanfolyamot, hogy hogyan kell kibírni a furcsa hangulatváltozásaidat? Habár…
  -Te sosem tudtál kezelni – próbáltam ugyan olyan udvarias hangnemben visszavágni.
  -Azért, mert kezelhetetlen vagy – belekortyolt a vörösborba.
Vissza akartam vágni valami sértéssel, de Krisztián érkezése még időben megakadályozott benne. Kezembe adta az újabb adag pálinkát, egyik kezével átölelt, a másikat Balázs felé nyújtotta egy széles vigyor kíséretében.
  -Szép jó estét. Nemes Krisztián vagyok.
Láttam, hogy Balázs hirtelen szikrát sem kapott a bemutatkozás miatt, s csak automatikusan viszonozta a gesztust és mutatkozott be ő is.
  -Szóval te vagy Magda udvarlója? – kérdezte Balázs.
  -Még csak találkozgatunk, de reménykedem benne.
Jó érzéssel töltött el, hogy teste a hátamnak simul, s a belőle áradó nyugalom és melegség engem is lenyugtatott. Addig görcsösen megfeszülő izmaim felengedtek, szívverésem a normálisra lassult.
  -Balázs, miért nem jössz már? Lassan indulunk le a Gödörbe – lépett oda Veronika. Mikor felém fordult, láttam rajta, kellett néhány perc, mire beazonosított, s az addigi könnyedség elpárolgott belőle. Frusztrálttá vált miattam.
  -Mindjárt mehetünk. Ti még amúgy sem ismeritek egymást – mosolygott, s hol rám, hol Veronikára nézett. – Magda, ő Danninger Veronika. A menyasszonyom.
Talán azt gondolta, hogy megadta a végső csapást ezzel a mondattal. Valószínűleg igaza is lett volna, ha néhány hónappal korábban már nem értesülök az eljegyzésről az unokatestvérek jóvoltából. De még így is keserű szájízt hagyott a dolog. De kitartóan mosolyogtam, s próbáltam Krisztián aurájában védelmet keresni. Elég nagy sikerrel. Ahogy még mindig élvezhettem teste melegét, minden gond nélkül nyújtottam a kezem Veronika felé, aki megilletődött a gesztuson, de azért viszonozta. Mindeközben alaposabban meg tudtam nézni. Enyhén göndör haja a válláig ért, arca sápadt volt, szinte világított a lámpafényben. Zöld hosszú ujjú garbója rásimult kis melleire, s nem rejtette véka alá, hogy van néhány hurka a dereka körül. Fogai még mindig enyhén kócosak voltak. Zöldeskék szemeiben zavar ült. Na, jó, bevallom, kicsit élveztem a helyzetet. Csak néhány pillanat erejéig futott át az agyamon, hogy mennyire jelentéktelennek tűnik ez a nő. Balázs mégis büszke mosollyal ölelte át a derekát, amitől Veronika láthatóan megnyugodott. Talán mégiscsak szereti. Ami azonban még mindig nem magyarázta azt, amivel az iroda sötétjében próbálkozott nálam.
  -További jó mulatást – intett búcsút Krisztián, s finoman úgy billentett a karjával, hogy figyeljek. Ugyanis addig méláztam és elmélkedtem, hogy fel sem tűnt, hogy Balázs és Veronika elköszönt tőlünk, majd távoztak.
Mikor már kellő távolságban voltunk tőlünk, Krisztián finoman maga felé fordított és nyomott egy csókot a hajvonalamra. – Ugye nem is volt olyan rémes?
  -Lehetett volna rosszabb is. Ha nem érsz ide időben, lehet, hogy jelenetet rendezünk – mondtam a szemeimet lehunyva, s arcom Krisztián mellkasára fektettem. Bordáin hallottam a hangfalakból szóló zene monoton ütemét, mégis megnyugtatott.
  -De szerencsére nem így történt – Krisztián az állam alá nyúlt így felnéztem rá. Kedvesen mosolygott.
  -Különös. Veled valamiért biztonságban érzem magam. Megnyugtat a közelséged.
  -Ennek örülök – mosolya lágyabb lett. – Felkészültél egy újabb ütközetre?
Összeráncoltam a homlokom. – Mire gondolsz?
  -Menjünk oda Marciékhoz. Iszunk egy kis bort, és végre beszélek Izabella fejével.
Gyomrom ismét megugrott. Valahogy nem vágytam több konfliktusra aznap este. De azt sem meséltem el, hogy találkoztam Ivettel. Mélyet sóhajtottam, majd bólintottam, hogy mehetünk.
Magas sarkú csizmám miatt figyelnem kellett, hogy hová lépek a macskakövön. Annak is megvolt a maga veszélye, ha az ember lánya dögösen akart felöltözni. A Szekeres-borház nem volt olyan messze tőlünk. De ahogy közeledtünk, a gyomrom újra és újra ugrálni kezdett. A testem tiltakozott a találkozó ellen. Miért tartottam ettől a nőtől? Miért állt minden szőr a karomon arra a gondolatra, hogy testközelben leszünk?
  Annyira elterelték a gondolataimat a félelmeim, hogy figyelmetlenné váltam, s a következő pillanatban a csizmám sarka becsúszott két macskakő közé, én pedig megbillentem. Két okból is szerencsém volt, hogy szégyenszemre nem terültem ki a Főtéren béka módjára. Az egyik, hogy Krisztián karjába volt fűzve az egyik kezem, a másik pedig, hogy megtámaszkodtam a borház mellé kirakott kartontáblában. A reklámfelület egy életnagyságú kép volt, mely Izabellát ábrázolta burgundi színű, strasszkövekkel kirakott miniruhájában, miközben könyékig érő bordó szatén kesztyűs kezében a Szekeres Fogadó díjnyertest-borát mutatta a kamera felé. Mikor belenéztem a nyomtatott vigyorgó arcba, ijedtemben halkat sikkantottam.
Krisztián rám vigyorgott. – Nyugi.
Én csak bólintottam, s miután összeszedtem magam, odaléptünk a pulthoz. Marci mosolygott ránk barátságosan.
  -Nahát! Sziasztok. Hát ti?
  -Randin vagyunk – kacsintott Krisztián barátja felé. – És úgy gondoltuk, hogy megkóstoljuk azt a díjnyertes bort.
  -Máris adom, egy pillanat – tartotta fel mutató ujját Marci, majd leemelt a boros állványról egy fekete, karcsú palackot, melynek szája vérvörös viasszal volt lezárva. – Egy vagy két decit kértek? Előre szólok, hogy elég erős.
  -Kétszer két decit, kérlek – mondta Krisztián.
  -Pat, kérlek, adjál a dobozból két normális poharat a barátaimnak – szólt a borász örökös az oldalajtó felé.
Ekkor sétált be legnagyobb meglepetésemre Patrícia barátnőm a fogadó és borház emblémájával ellátott bordó egyenruhájában. Alatta fehér hosszú ujjút viselt a hűvös este miatt. Úgy tűnt, hogy nem csupán én lepődtem meg a jelenlétén, hanem kísérőm is. Ennek hangot is adott.
  -Hol van Izabella? – kérdezte Marcitól.
  -Nos… - Marcin látszódott, hogy erősen küzd azon, hogy ne vigyorogjon. Inkább megköszörülte a torkát. – Haza kellett mennie, így Patríciát hívtam be helyettesnek. Történt vele egy kis baleset.
  -Mi? – kérdezte Krisztián.
  -Munkahelyi – újabb kitérő válasz.
  -Kibicsaklott a bokája a tíz centis magas sarkú cipőjében munka közben, ott kint a macskakövön – válaszolt főnöke helyett Patrícia. Ő már kevésbé fogta vissza magát. Szája olyan széles vigyorra húzódott, hogy olybá tűnt, ha nem lett volna a két füle útban, körbe ért volna a fején.
  -Nos… igen, valóban ez történt – már Marci is mosolygott. – Bevittem az ambulanciára ahol kapott egy ideiglenes gipszet. Most otthon van.
  -Szegény – csúszott ki a számon.  Patrícia felvonta a szemöldökét, én azonban csak vállat vontam. Nem szándékos volt a sajnálkozás.
  -Miért szerettél volna beszélni vele? – kérdezte Marci Krisztiántól.
  -Személyesen akartam, mert nem telefontéma. Sajnos nem olyan régen kicsit elvetette a sulykot.
  -Miért, mit csinált?
  -Az interneten összehozott a legjobb barátnőjével.
Marci felvonta egyik szemöldökét meglepettségében. – Biztosan nem gondolta komolyan. Csak játszik.
  -Marci. Izabella nem gyerek. De akkor sem lehet olyan dolgokat kiírni egy kép fölé, ami nem igaz.
  -Mennyire súlyos, amit csinált? – kérdezte Marci kicsit komolyabban, de még mindig érezni lehetett rajta, hogy készen áll megvédeni Izabellát. Vajon összejöttek már?
  -A fölé a kép fölé, amit te készítettél rólunk a fogadóban, azt írta ki, hogy a legjobb barátnője szerelme vagyok – felelte Krisztián.
  -Értem – bólintott Marci. – Tudod, hogy Ivett mennyire fontos neki. És Ivettnek tetszel. Ne haragudj Magda, hogy őszinte vagyok, de ezt nyilván te is tudod – én csak bólintottam, mivel már magától az érintett személytől is hallottam. – És a fejébe vette, hogy össze fog hozni benneteket. Tudom, hogy azt te döntöd el, hogy kivel találkozgatsz, kivel jársz, kibe szeretsz bele – Marci összefonta két karját a mellkasa előtt. – De amit ő egyszer a fejébe vesz, azt nehéz kiverni onnan. De megpróbálok én is beszélni vele.
  -Megköszönném. De én is szeretnék, ha nem gond – mondta szőke kísérőm.
  -Előbb had beszéljek vele én. Előbb megtalálom vele a hangot – kérte Marci, közben pedig kitöltötte a vörösbort két öblös, a cég nevével ellátott borospohárba. – Erre a ház vendégei vagytok.
  -Ne butáskodj barátom – nyúlt a pénz után Krisztián.
  -Nem – tette fel tiltakozólag a kezét Marcell. – Vegyétek engesztelésnek. A következőt már kifizetheted – félmosoly.
  -Köszönjük – bólintottam.
  -Ugyan már. Érezzétek jól magatokat.
Krisztián hátrakacsintott. – Ne féj. Azon leszünk.
Ezzel elbúcsúztunk, majd távolabb leültünk egy padra a városháza mellett. A zenét még hallottunk, de kellőképpen letompult ahhoz, hogy tudjunk beszélgetni. És én nagyon szerettem volna beszélgetni Krisztiánnal. Hiszen még alig tudtam róla valamit.
  -Mire vagy kíváncsi? – kérdezte mosolyogva.
  -Hogy mivel foglalkozol.
  -Karosszéria lakatos vagyok.
  -Tehát autókat javítasz – állapítottam meg.
  -Úgy is mondhatjuk. Egészségedre Magda – poharát az enyémnek koccintotta, majd belekortyolt.
  -Egészségedre – biccentettem, s én is megkóstoltam az italt. Ízlelgettem, forgattam a számban, ahogy egy-egy új bornál szoktam. Valóban erős volt. Száraz és fűszeres. De el kellett ismernem, hogy nagyon finom. Végül elégedetten csettintettem a nyelvemmel. – Ez bizony finom.
  -Látod, én mondtam.
  -Igen – bólintottam, de nem engedtem a negyvennyolcból. – Hogy értetted, hogy úgy is mondhatjuk, hogy autókat javítasz?
  -Úgy, hogy a javítás is beletartozik a munkámba, de sokkal inkább felújítjuk őket – magyarázta Krisztián. – Láttál már igazi old timereket igaz? – miután bólintottam, ő folytatta. – Nos, a cég, ahol dolgozom öreg, kopott autókat újít fel, de úgy, hogy először teljesen lecsupaszítja a kasznit, ezt követően fokozatosan újra építjük, úgy, ahogy a megrendelő kérte.
  -Valami ehhez hasonló műsort már láttam a tévében. Igen, el tudlak képzelni munka közben. Melyik műhelynél dolgozol?
 Szégyenlős mosoly. – Nem Sopronban dolgozom.
  -Na jó, látom, hogy annyira nem szeretnél a munkádról beszélni – állapítottam meg enyhe csalódottsággal. – Akkor nem erőltetem.
   -Nem arról van szó, hogy nem szeretek a munkámról beszélni, de vannak rossz tapasztalataim ezen a téren. Nem akarok se hazudni, sem pedig titkolózni. Csak… azt szerettem volna, hogy előbb engem ismerj meg.
  -Azt próbálom – válaszoltam.
  -Mármint, a munkámon kívül ismerj meg.
  -Ismerlek már egy ideje Krisztián. Azt tudom, hogy kedves vagy, udvarias, jól nevelt, az udvarlásban a hagyományokhoz ragaszkodsz, ami megmondom őszintén kicsit szokatlan a számomra, de nagyon tetszik. Ha nem kedvelnélek, nem is volnék itt. Vagy esetleg titkolsz valamit? Feketén dolgozol? Vagy pénzt mostok, hogy nem akarsz beszélni róla? – vigyorogtam két korty között.
  -Nem, nem erről van szó – csóválta meg a fejét Krisztián. – Oké, oké. Ausztriában dolgozom, Bécs külvárosában. Ott van egy egész nagy műhely. Már vagy tíz éve ott vagyok. És szép pozíciót vívtam ki magamnak. Ami jár bizonyos anyagi előnyökkel – miközben mesélt, nem nézett rám. A pohara tartalmát vizsgálgatta. – Csak kicsit elegem van abból, hogy a nők esze a pénz és a presztízs körül forog. Azt hiszem ennyi.
  -Már értem – megfogtam a karját.
  -Ennek körülök. Gondoltam később mondom el ezeket a dolgokat, amikor már volt néhány randink.
Csak mosolyogtam. – Miért idegesít ennyire a dolog?
  -Izabella sokszor próbálkozik, hogy, ha úgy is arrafelé járok, ahol éppen dolgozik, vigyem haza, mert Marci éppen nem ér rá. Vagy, például, hogy Ivettet is kocsival vigyem a Szekeres Fogadóba. Pislog rám, hogy hívjam meg italra. Bemutat a barátainak, és előszeretettel emlegeti, hogy kint dolgozom. Úgymond, vadidegenek hívnak fel, hogy ha tudok valami munkát, szóljak, mert ő is hasonló végzettséggel rendelkezik.
  -Izabella adja meg a számodat nekik?
  -Igen.
  -A pofám leszakad! – morogtam és felhajtottam a maradék boromat.
  -Na, jó, mindegy is – csóválta a fejét Krisztián.
  -Induljunk lassan – álltam fel.
  -Még egy pohár bort? – kérdezte a férfi.
  -Köszönöm nem. Inkább sétálgassunk a városban.
Feléje nyújtottam a kezem. Ő megfogta, s miután visszaadtuk a poharakat, nekiindultunk a városnak. Este kilenc óra körül értünk ki az Ibolya-tó partjára, mely annak a lakótelepnek a szélén volt, ahol laktam. Helyet foglaltunk az egyik, viszonylag épségben lévő padon, s folytattuk a beszélgetést.
  -Kisebb koromban nagyon sokat jártam ide – mondtam, miközben a tó víztükrén megcsillanó fényeket figyeltem. – Rengeteg misztikus történetet kitaláltam tündérekről, a vízben élő különös lényekről. Ezeket előszeretettel meséltem el a szüleimnek és a barátaimnak. Mondanom sem kell, hogy a barátaim bolondnak néztek egy idő után.
  -Emlékszem még valamelyik mesére? – kérdezte Krisztián, miközben a háttámlára könyököl, állát pedig a tenyerébe támasztotta.
  -Nem. Már egyikre sem. Csak az rémlik, hogy folyton fantáziáltam. Elég nagy fantáziám van – kacér mosolyt villantottam a szőke férfi felé.
  -Még mindig? – vette fel a fonalat Krisztián.
  -Nos… sokan azt mondták. Bár némelyek szerint csak a szám nagy.
  -Kik mondják ezt?
  -Rendszerint, akik nem kaptak meg. Nem olyan egyszerű ez – ismét a tó felé néztem. Kezdtem zavarba jönni, pedig én próbáltam a szex felé terelni a beszélgetést, mégis megijedtem, hogy ott ültem egy vonzó férfi mellett, aki valóban tetszett nekem. Talán az volt a szokatlan és furcsa, hogy kivételesen nem én voltam a „vadász” szerepében. Szemem sarkából érzékeltem, hogy közelebb húzódott hozzám. A szívem egyre szaporábban vert, ahogy finoman az állam alá nyúlt, majd lassan maga felé fordította a fejemet. Azt hiszem túlont-túl is varázslatosnak tűnt a pillanat. Szemeiben tükröződtek a fények. Mintha a tó víztükrét láttam volna.
  -Olyan szomorkásnak tűnsz mostanában – jegyezte meg csendesebben.
  -Kicsit nagy a súly rajtam – feleltem. Egyáltalán nem akartam megemlíteni az okokat. Az a múlt. Had élvezzem a jelent. Bizsergett a bőröm, ahol hozzáért. A testemben tompa sóvárgás ébredt az iránt, hogy még többet érezhessek.
  -Kapcsold ki az agyad. Lazulj el. Bármi is nyomaszt, most ne törődj vele.
  -Tudom, de annyira nehéz – mondtam olyan halkan, hogy az szinte már suttogásnak hatott.
  -Talán tudok segíteni – egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám. Szívem olyan hévvel dübörgött, hogy attól féltem még ő is hallja. De nem hallotta. Csak finoman ráhajolt a számra, s gyengéden végig húzta ajkait az enyémen. Felnyögtem. Ettől felbátorodott, mert a következő pillanatban telt, puha ajkai már az enyémen voltak, s nyelve lassú táncba kezdett az enyémmel. Olyan érzés volt, mintha lebegnék. Teljesen ellazultam a karjai között, két tenyerem közé fogtam az arcát, s még közelebb húztam magamhoz. A görcsök feloldódtak bennem, pillangók repdestek az alhasamban, s olyan tűz lobbant bennem, hogy még magam is meglepődtem rajta. Akkor ott nem akartam elmélkedni rajta. De visszagondolva… teljesen más volt, mint Ákos esetében. Nem azzal a színtiszta, elemi erővel fellobbanó, mindent elemésztő lángok voltak. De nem voltam ura a testemnek. A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy lovaglóülésbe helyezkedem Krisztián ölében, ujjaim a hajában és a tarkóján kalandoztak, s olyan közel igyekeztem préselődni hozzá, amennyire csak tudtam. Ruhám felcsúszott a fenekemig, hogy kényelmesen tudjak ülni. Nem lepődött meg. Sőt, akkor először éreztem belőle birtoklási vágyat, mikor két keze a térdemről elindult fel a combomon, egészen a csípőmig, s még közelebb préselte ágyékát az enyémhez. A lila ködön át olyan típusú forró lüktetést éreztem az ágyékomnál, ami tovább korbácsolta bennem a szenvedélyt. Két kezem besiklott a garbója alá, hogy csupasz bőréhez érhessek. Akartam őt. Akár ott helyben a padon! Ezt közöltem is vele. Balga módon nem törődtem azzal, hogy milyen nőnek tűnök. Ismert már egy ideje. Ezt az oldalamat is látnia, éreznie, tapasztalnia kellett. De ahelyett, hogy megrökönyödött volna, csak rám mosolygott két csók között és megsimogatta az arcomat.
  -Nekem sincsen más vágyam, de hova siessek? Még sem arra vágyom, hogy egy padon szeretkezzem veled először – mondta, de szavain túl láttam a szemében, hogy nagy erőfeszítésébe kerül, hogy nyugodt maradjon.
  -Milyen messze laksz innen? – kérdeztem gátlástalanul.
  -A város túlsó oldalán – felelte, miközben egyik hüvelykujjával apró köröket rajzolgatott a jobb mellemre. Hirtelen nagyon feleslegesnek éreztem magamon azt a kötött anyagot. – Mi legyen?
  -Én döntök? – kérdeztem a vágytól rekedt hangon.
  -Mindig a nő dönt – válaszolta hasonló hangszínnel.
Mélyet sóhajtottam. Hol marad Józan Ész, amikor szükség volna rá?
Mielőtt azonban válaszolhattam volna, megcsörrent Krisztián mobiltelefonja. Ő mélyet sóhajtott, s oldalzsebéből előkereste a készüléket, majd ujját elhúzva a képernyőn, fogadta a hívást, de láttam rajta, hogy a háta közepére sem kívánta. Akkor mégis miért vette fel? Ja persze! Mert jól nevelt! Ezen morfondíroztam, miközben apró csókokkal hintettem be Krisztián nyakát, hogy cukkoljam.
  -Szia Izabella – köszönt végül a férfi. A név hallatán egy pillanatra kivert a hideg veríték, de hamar leráztam magamról, s tovább ingereltem Krisztiánt, aki próbált arra összpontosítani, hogy normálisan formálja a szavakat. A heves nemi vágy képes annyira eltompítani az emberi agyat, hogy néha beszélni is képtelen. – Hallottam, hogy munkahelyi baleset ért. Remélem jobban vagy.
A munkahelyi baleset kifejezésnél belehorkantottam Krisztián nyakába, ahogy magam elé képzeltem a szituációt. Az éjszakának hála még én is hallottam, hogy mit beszél…
  -Igen, már jobban vagyok – válaszolta Izabella. – Marci nem is olyan régen felhívott. Azt mondta beszélni akarsz velem.
  -Azt is mondta, hogy milyen ügyben? – kérdezte Krisztián.
  -Igen – jött a laza válasz.
  -Mi a válaszod?
  -Nem értem mire gondolsz. Én csak feltöltöttem egy képet, és úgy neveztem el, ahogy a helyzet kívánta. Tudod jól, hogy Ivett beléd szeretett. És nem örülök annak, hogy az érzéseivel játszol. Ha már egyszer elvitted randizni, legalább ne kajtass olcsó nőcskék után… - morogta Izabella, körülbelül olyan hangszínnel, mintha Krisztián minimum jegyben járna a legjobb barátnőjével. – Hallottam Marcitól, hogy azzal a nővel voltál a Főtéren.
  -Zizu… csak emlékeztetni szeretnélek, hogy te vettél rá, hogy vigyem el Ivettet vacsorázni. Nem az én ötletem volt. Nem hiszem, hogy bármilyen módon is bátorítottam volna – fogta be a számat Krisztián, mikor érzékelte, hogy szóra nyitom a számat, majd megrázta a fejét.
  -Miért? Ha randizni viszel valakit, az már nem valaminek a jele? – próbálkozott Izabella.
  -Megismétlem… nem az én ötletem volt.
  -De elvitted – kötötte az ebet a karóhoz Izabella. – Úgyhogy úgy tekinthetjük, hogy neked sem közömbös. Ráadásul mesélt érdekes dolgokat a randitok után. Úgyhogy ne mond azt, hogy te semmit sem akarsz tőle. Megcsókoltad!
 Egy pillanatra úgy éreztem, mintha megfordult volna velem a világ. Hogy mi?! Mikor kérdőn néztem Krisztiánra, számon még mindig az ő kezével, ő csak megcsóválta a fejét.
  -Ráadásul emlékeztetnélek, hogy Szerdán újabb randit ígértél neki.
  -Ami ismét a te közbenjárásoddal lett megígérve – vágott vissza kicsit már ingerültebben Krisztián.
Én közben kimásztam az öléből és megálltam a tóparton a vizet figyelve. Két karom összefontam a melleim előtt. Összezavarodtam. Nem tudtam eldönteni, hogy kinek higgyek. A fülemnek, vagy a szívemnek. Egyszerűen nem akartam küzdeni újra egy férfiért! Nem volt hozzá elég erőm. Két csatát már elvesztettem… hol másik nő, hol a Sors ellen. Egy újabb menethez már nem volt kedvem. Hallottam mikor Krisztián ingerülten elbúcsúzott Izabellától, majd lépteinek zaját, ahogy közeledett hozzám. Nem ért hozzám. Piros pont!
  -Mégis mi ez az egész? – kérdeztem felnézve rá, mikor mellém állt. Két kezét zsebeibe süllyesztette.
  -Elhiszed, ha azt mondom, hogy akaratom ellenére csókolt meg?
  -Elhiggyem? – kérdeztem vissza.
  -Ez az igazság. Semmi más nem történt. Haza vittem és az autóban megcsókolt.
  -Visszacsókoltál? – kérdeztem. Nem tudtam eldönteni, hogy tartozik-e felém elszámolással. Végül is… engem is elhozott randizni. Mi is csókolóztunk. Vagy igazat mond, vagy szeret több vasat tartani a tűzbe egyszerre.
  -Hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyadban. Ez sosem jelent jót – engedett meg egy félénk mosolyt. – Hinned kell nekem. Tényleg csak Izabella erősködött, hogy vigyem el Ivettet vacsorázni. Azt hittem ennyi elég lesz. Hogy meg tudom beszélni Ivettel, hogy ne is számítson többre. Ő rábólintott. Erre Izabella beszervez egy dupla randit…
  -Duplát? – csodálkoztam.
  -Igen. Az egyik közös barátunk születésnapi ünnepsége lesz. Én is meg lettem hívva. És persze Izabella úgy szervezte a dolgot, hogy mivel Ivettnek sem lesz kísérője, legyek én…
  -Csak tudnám, hogy néha mit képzel magáról ez a nő – morogtam. Jobb volt, hogy a felgyűlt haragot egy másik személyre összpontosíthattam. Krisztiánt nem akartam bántani. 
  -Hidd el, jobb, ha nem látsz bele a fejébe. Megrémülnél… - ferde mosoly. Ekkor újra csörgött a telefonja. – Ezt nem hiszem el… miért nem tud otthon csendesen szenvedni, mint más normális ember, ha bokaficama van? – morogta Krisztián és a készülék után nyúlt.
  -Ne vedd fel – kértem.
 -Csak kinyomom, hogy értsen a szóból – biztosított. Ám, mikor meglátta a kijelzőt, a csibészes mosoly ismét eltűnt. Elkomorodott. – Ne haragudj. Ezt viszont fel kell vennem. A főnököm hív. Guten Abend Johan – váltott németre. Egy kukkot sem értettem abból, amit egész idő alatt beszélt, de a hanghordozásán és az arckifejezéséből láttam, hogy valaminek nagyon nem örül. Valami furcsa, rossz előérzet rajtam is eluralkodott. Végül elköszönt és bontotta a vonalat.
  -Meg merjem kérdezni? – pislogtam rá. A gyomromban egyre szorosabbá vált a csomó…
  -A főnököm hívott. Rám nem jellemző módon elfelejtettem, hogy számítanom kellett volna rá. Nagyon régóta húzódik egy nagyobb kaliberű munka. Most végre áment mondtak rá a felsőbb vezetésről. Hamarosan érkezik egy konténer, aminek az átvételét nekem kell felügyelnem. Ez annyira komoly munka, hogy ha valami nem stimmel, akár be is zárhatunk. Az istenit! Miért ilyen rossz az időzítés? – Krisztián a halántékát masszírozva járt fel-alá a pad előtt.
  -De mi a baj?
  -A szállítmány New Yorkból érkezik – mondta, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. De mivel még mindig értetlenül pislogtam rá, folytatta. – És Hannoverben kell átvenni, leellenőrizni, átnézni minden autót, a papírjaikat, a szállító levelet, a kulcsokat ellenőrizni…
  -Szóval el kell utaznod – vontam végül le az egészből a bölcs következtetést.
  -Igen. Sajnálom Magda. Annyira reménykedtem benne, hogy kicsit még várnak vele. Hogy több időnk lesz…
  -Mikor indulsz? – kérdeztem, s hirtelen de-ja vu érzésem támadt. Mintha korábban mindezt már eljátszottam volna, csak egy másik, számomra fontos férfival kapcsolatban.
  -Két hét múlva – válaszolta Krisztián. Oda lépett hozzám, s óvatosan magához ölelt, figyelve arra, hogy elég teret adjon, hogy ha akarok, elhúzódjak tőle. De nem akartam. Csak érezni a testét, a belőle áradó nyugtató energiát. Használt. A gyomorgörcsöm kezdett felengedni.
  -Meddig leszel távol?
  -Egy évig.
Mélyet sóhajtottam. Abban maradtunk, hogy amennyit tudunk, találkozunk. Tudom, hogy úgy indultunk neki, az aznapi találkozónak, hogy nincs tétje. Én mégis úgy éreztem, hogy szeretném kihasználni a maradék időt, amíg még itthon volt. De afelől fogalmam sem volt, hogy utána mi legyen…. lehet távkapcsolatban élni egy évig? Nehéz volt rá válaszolni…