2017. április 26., szerda

A gyógyulás útja

Sokszor elgondolkodok azon, hogy a lelki gyógyulás ugyan akkora fájdalommal jár, mint a fizikai. Sőt, olykor még rosszabb is, mert amíg a fájó pontot meg tudod dörzsölgetni a testeden, addig ugyan ezt sajgó lelkeddel már nem tudod megcsinálni.
  Dolgozni kell vele, hagyni, hogy fájjon, megélni az érzelmeidet, hogy utána el tudd engedni.

  Bátor dolog szembenézni a múlt hibáival, fájdalmaival, sérüléseivel, és elszánni magad, hogy gyógyulni akarsz. 
  A legszebb benne, hogy soha sem tudhatod előre mi az amit már sikerült feldolgoznod, és mi az ami még mindig blokként ott lappang benned valahol. Egyik pillanatról a másikra képesek felszakadni és felszínre törni. Minden nap egy meglepetés. 
 -Meddig fog tartani az adott sérülés feldolgozása?
 -Van hozzá támogatásom? (Családtag, barát, önsegítő csoport)
 -Valóban képes vagyok megélni, megbocsátani és utána elengedni?
 -Elég erős vagyok Én ehhez?

Csak úgy cikáznak sokszor a gondolatok. Vannak olyan helyzetek, amikor úgy gondolom, áh, biztosan nem ezzel a helyzettel van a problémám, hiszen én ezzel már szembenéztem, átbeszéltem az érintett személlyel, meg is bocsátottam neki. És tessék! Mellé nyúltam. Még van bennem tüske. Csupán az élet nem hozott elég lehetőséget, hogy a blokk kioldódjon és felismerjem, hogy ezzel bizony még mindig dolgoznom kell. 

Huszonöt éve kezdődött a vesszőfutás. Nekem sem volt éppen könnyű gyerekkorom. És ha éppen nem a család edzette az idegeimet és a jellememet, akkor a kor társaim, az osztálytársaim, azok, akiket barátnak hittem...vagy éppen plátói szerelmek. Ilyen dolgok mindenki életében előfordulnak. Ki jobban viseli, ki rosszabbul. Én az utóbbi közé tartozom. 

Az ember jobb ha figyel, mert ha egyszer kisóhajtja, hogy ki szeretné takarítani a raktárt, ahová a fel nem dolgozott gondjait és konfliktusait gyömöszölte be, akkor bizony rengeteg segítséget kap az élettől. Én is így vagyok vele. 

Jelenleg a két évvel ezelőtti esküvőm és az arra való készülődés méltatlan körülményeit igyekszem gyógyítani, mert ma reggel bizony a lelkem kiköpte magából, hogy EZ A SORON KÖVETKEZŐ. Mondhatni, nem könnyű. Miért is volna az. Bár azóta az érintettekkel nagyrészt rendbe raktam a dolgokat. Azért vannak még elvarratlan szálak, és reggel üvöltve sírva, a zuhanyzóban megéltem a dühömet, amit akkor magamba fojtottam. 

A lényeg, hogy haladok az Úton! :)

Puszi:

Joyo ^^    

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése