2017. május 3., szerda

Egy kis beköszönő... és új könyv bevezető....

Most, hogy beköszöntött a ballagás - anyák napja hajtás, rá kell ébrednem, hogy mennyivel kevesebb tolerancia van az emberben a másik iránt, ha fáradt. Nagyon-nagyon-nagyon.

Még csupán egy napja pörgök mint a ringlispíl, de este már nyűgösebben viselkedtem Férjemmel szemben. Ő sem volt éppen a tolerancia és a türelem mintapéldánya, hasonló okokból kifolyólag. 
 Ez ilyentájt rendszerint így megy. Jövőhét kedden szabadnapos leszek, többet tudok majd pihenni, de arra a napra is betábláztam magam. Ez már csak így megy. 

A lelki fejlődés nem állítanám, hogy stagnál, hála az égnek most másra figyelek, bár így is észreveszem a jeleket, melyekre tanítani igyekeznek a Fentiek. 

Szorítsatok, hogy jól sikerüljön ez a három nap.

Többet most nincs erőm írni. Kárpótlásul az új regényem bevezetőjét megosztom veletek....

Puszi:

Joyo ^^  

"Előszó

Imádom a tavaszt. Amikor a természet újjáéled, rügyek pattannak, s a Föld ismét színekbe öltözik, az égnek pedig már nem fakó szürkés árnyalata van, hanem az az igazi üde kék. A levegőben édes illatok úsznak a szirmaikat bontó virágok jóvoltából, a fák között pedig madarakat hallunk. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan helyen élhetek, ahol tanúja lehetek természetanya állandó változásának. Mióta csak az eszemet tudom, sosem akartam máshová költözni. Nagyvárosok nem vonzottak, sem a főváros, sem a közeli Esztergom. A zaj, a forgalom, az állandóan rohanó emberek nem az én világom. Hegyi embernek tartom magam, aki többre értékel egy szépen ápolt kertet egy drága nyugati autónál, vagy egy megnyugtató hosszú sétát valamelyik túraösvényen, plázázás helyett. Nem állítanám, hogy utálom az embereket. Ha így volna, beköltöznék valamelyik közeli barlangba. Nem. Szívesen kötök új ismeretségeket. Inkább csak arról van szó, hogy ők nem tudnak mit kezdeni a lényemmel. Már gyermekként is azt éreztem, hogy valami nem stimmelhet velem. Vagy szerettek, vagy utáltak. Köztes érzelmek nem voltak. És sajnos a negatív tapasztalatok voltak túlsúlyban. Így alig vártam, hogy befejezzem a tanulmányaimat, s visszamenekülhessek az egyetlen olyan biztonságot, békét és szeretetet nyújtó otthonba, amit valaha ismertem. A Pilis hegyei közé. Szentlélekre.

A nevem Varga Ilona. De maradjunk csak az Ilonánál. Ez az én történetem. Hogy érdekes e? Majd meg látjuk. Azt mondják a sorsunk már születésünk előtt eldől, s meg van írva a csillagokban. Hogy hiszek e benne? Még magam sem tudom. Szeretem azt hinni, hogy én irányítok. Nem pedig valami felsőbb hatalom, aminek nem tudsz ellent mondani. Elvira, a nagynéném, aki azóta mellettem van mióta csak az eszemet tudom, s rajta kívül más családot nem ismertem, mindig azt mondja, hogy vannak olyan eleve elrendelt dolgok, amik ellen semmit sem tehetünk. Futhatunk jobbra, futhatunk balra, szaladhatunk cikk-cakkban, nem kerülhetjük el. Én viszont jobb szeretek arra gondolni, hogy mindenkinek van választási lehetősége és az élet nem egy nyíl egyenes országút. Hanem olyan, akár a Pilisben kanyargózó túraösvények. Mindig vannak útjelző táblák, hogy elérd a célodat, de ha a bokrok között felfedezünk egy kis rejtett mellékösvényt, azért ott a kísértés...vajon merre visz? Bár az életem sosem volt izgalmas, vagy regénybe illő, azért mégiscsak szerencsésnek mondhatom magam. Pilisszentlélek csendes, nyugodt, békés hely a maga háromszáztizenkilenc lelket számláló kis közösségével. Plusz az átutazó turisták, akik kalandokra, pihenésre és felfedezésre vágynak. Mint minden kis település a környéken, mi is főként a turista forgalomból tartottuk fenn magunkat. S a tavasz kezdetével, amint felszáradt a föld, a források pedig az olvadás következtében megeredtek, a látogatók száma is megnövekedett. Mi is erre rendezkedtünk be Elvirával.

Igaz, hogy a szüleimet sosem ismertem, túl korán haltak meg ahhoz, hogy emlékezhessek rájuk, mégis egy jókora birtokot örököltem tőlük. Egy kis részét a kert, gyümölcsös és egy kisebb veteményes foglalta el. Azon túl pedig erdő és sziklák. A kettő között pedig, mint két világ találkozásánál, a dombházunk foglalt helyet. A helyiek sosem szóltak, hogy nem illik bele az általuk megszokott normákba. Mindig a csodájára jártak, talán titkon még irigyelték is, de szólni sosem szóltak érte. Amikor néhány éve kibővítettük, hogy szálló vendégeket tudjunk fogadni, még segítséget is nyújtottak, később pedig már a helyi nevezetességek közé is bekerültünk. Ugyanis, bár néhány kiadó lakrészt a földbe süllyesztett házban is kialakítottunk, de az igazi vonzerő az ősöreg fákra épített házak voltak két-három méterrel a föld felett. A házakhoz falépcsők vezettek fel, hidak kötötték össze őket, teraszokkal és éjszakai LED világítással. A technológiát, amennyire lehetett kizártuk. Se tévé, sem internet nem volt elérhető nálunk. Így is hirdettük magunkat. Aki igazán el szeretett volna szakadni a városi élettől, az nálunk megtehette.

A falubeliek mindig is furcsának tartottak bennünket, de sosem közveszélyesnek. Különcök voltunk a szemükben, nagynénémmel. De mivel kölcsönösen segítettünk egymáson és csereberéltünk, ráadásul a kisgyerekek hétvégente nálunk voltak szabad foglalkozáson, az összhang teljes volt. Mi voltunk az erdőlakók, ahol a felnövekvő ifjúság megismerkedhetett a helyi állat és növény világgal, túrákra vittem őket, Elvirával pedig a zöldségekről, gyümölcsökről, sütésről-főzésről tanulhattak.
Szerelmem az erdővel már kicsi koromtól kezdve kialakult. Ötéves koromban, egy kósza felindulásomban beljebb merészkedtem. Később letérhettem az ösvényről, mert eltévedtem, a Nap pedig már lenyugvóban volt. Elvesztem, féltem, és tudtam, hogy bajban vagyok. Ami azután történt, hogy besötétedett, a mai napig nem tudom, hogy csupán álmodtam, vagy egy kétségbeesett élénk fantáziájú gyermek hallucinációja volt, de a fák közül egy szarvas lépett elő. A fenséges állat megállt előttem, majd hirtelen felragyogott, s a szétoszló fény helyén egy férfi állt. Nem olyan mint akikkel a faluban találkoztam. Emlékszem, hogy hatalmasnak láttam. Hosszú haja a derekáig ért, bár az éjszakai sötétségben nem tudtam volna megmondani, hogy milyen színű. Még arcának vonásait sem tudnám felidézni. Csupán azt a biztonságérzetet, amit árasztott magából. Kellemes, megnyugtató hangja volt. Azt mondta ne féljek tőle, bízzak benne, mert a barátom, és azért jött, hogy vigyázzon rám. Gyermekként nem is kételkedtem a szavaiban. Tüzet gyújtott, és én az ölében aludtam el, köpönyege és haja melegében. Reggel pedig a kertünkben ébredtem. Elvira nagyon leszidott amiért eltűntem, az emberekkel égen-földön engem keresett és nagyon kétségbe volt esve. Elmeséltem neki, hogy mit láttam. Fura módon ő volt az egyetlen, aki hitt nekem, míg a falu lakói attól a pillanattól kezdve váltak tartózkodóvá velem szemben. Gyermekként kitartottam a történtek mellett és sokszor visszajártam az erdő széléhez, hátha újra találkozhatok ezzel a jó baráttal. De sosem láttam utána. Így én is kezdtem elhinni, hogy talán bolond vagyok, vagy legalábbis álmodtam a dolgot. Annak érdekében, hogy valamelyes mégis befogadjanak, mélyre ástam az emlékeket, s ha valaki meg is kérdezte, csak legyintettem, s álomként emlékeztem vissza rá. Vannak helyzetek, amikor úgy érezzük, hogy meg kell felelnünk a társadalmi normáknak. Ebbe pedig közel sem férnek bele manók, tündérek, beszélő állatok, vagy éppen óriásokká változó szarvasok, akik fényből születtek. Ezeket meghagyjuk a mesélőknek.
Így hát erdő iránti vonzalmamat túrázásokkal, felfedező utakkal, tanulmányokkal és olvasással elégítettem ki. Talán elmondhattam magamról, hogy huszonöt éves koromra úgy ismertem a hegységet, az erdőt és a bennük húzódó túraösvényeket, hogy én számítottam a legközkedveltebb túravezetőnek. Saját szálló vendégeimet is elvittem hosszabb-rövidebb utakra, sőt a környékbeli apartman tulajdonosok is inkább hozzám küldték a kalandra vágyó turistáikat.
Azt hiszem áldásnak nevezhetjük, ha azzal foglalkozunk, amit szeretünk. Nem is tekintettem munkának, és hobbinak sem. Ez volt az életem. Egy nyugodt, boldog, harmonikus élet, különösebb bukkanók nélkül.

Amíg fenekestül fel nem fordították..."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Facebook függőség

  Ezt a címet elnézve azt hiszem mindenkiben joggal merül fel a kérdés: - Én miért volnék függő? Függővé lehet válni? Miért volna veszélyes?...